Lépcsőház

Elindult a (lépcső)Házon kívül. (www.lepcsohazonkivul.blog.hu ) Mint ahogyan a blog neve is mutatja, ez a Lépcsőház blog társfelülete. Azért jött létre, hogy szerző (jómagam) ne legyen beszorítva sem a négy fal, sem egy konkrét blog (téma) korlátai közé. Oda tehát minden belefér, ami onnan kimaradt. Persze létrehozhatnék több célirányos. – mondhatni szak-blogot – de akkor (ismerve magamat) egy idő után én se igazodnék ki rajtuk. A lényeg, hogy az egyéni stílus (mely időnként „kissé” ironikus) marad, csak a világ tágul ki, ami a szellemi szabadságban is megmutatkozik.

Az első írásban egy olyan történetet olvashattok, amelyet már régebben leírtam, és elküldtem, egy célirányos fórumra. A blog gazdája azonban nem jelentette meg. Így most megosztom az érdeklődőkkel. Igaz a dátumokból látszik, hogy már három hónapos az eset, ami kiváltotta belőlem az íráskényszert. Ismerve azonban az érintett céget, a helyzet (szerintem) nem sokat változott.

Nekünk már biztos fehér lesz a karácsony!

Az ember azt hihetné, hogy egy írás, főképpen a blog csak a fikázásról, borzalmakról, nyomorról szólhat. Egy túrót! A mi lépcsőházunkban – ahol eddig csak lopás, hangoskodás, liftrongálás, és egyéb a „normális” életvitellel ellentétes dolgok történtek, – bekövetkezett a CSODA! A CSODA, igen így nagybetűvel. Maga a fogalom olyan, amiben mindenki reménykedik, de soha nem következik be. Pedig ez olyan dolog, amit nem szabad várni, mert ha várjuk, és bekövetkezik, az már nem csoda. Mert olyan dolog iránt táplálunk (hiú) reményeket, amelyben magunk sem hiszünk, hogy megérjük. A csoda olyan, mint ami magától beüt (igen, mint a mennykő – vagy ménkű), csak hát pozitív értelemben.

Az eddig megjelentetett irományok – a látszattal ellentétben – nem a talált tárgyak osztályának nyilvános felhívásai, pusztán a tulajdonoshoz kötődő személyes tárgyak hiányérzetét próbálják csökkenteni. Sőt felbuzdultam azon, hogy az általam oly nagyra becsült, és a szívemhez közelálló kerékpár is mutatott némi életjelet magáról. Gondoltam a következő bemutatásra kerülő tárgy is felbukkan (még) az életemben. Kicsit szomorúan vettem tudomásul, hogy a bicajomtól véglegesen is meg kellett válnom, de annak örülök, hogy sikerült igazolni a fizika egyik alaptörvényét – még ha egy kis ferdítéssel is.  „Az energia nem vész el, csak átalakul.” Azt már nem is merem feltételezni, hogy azoknak, akik a kerékpárom tulajdonosváltásában közreműködtek, valahol a tudatuk mélyén előjött volna az energia megmaradás törvénye. Hááááát a bicaj is átalakult egy kicsit, de hajtásához továbbra is energiára van szükség, még akkor is, ha a beszerzéshez nem kellett sok kalóriát elégetni.

http://lepcsohaz.blog.hu/2008/08/16/a_megkerult_bicikli_esete_1

A történet főszereplője egy házi használatra gyártott túrakerékpárnak látszó kétkerekű, mai (modern) szóhasználattal élve "mountain bike". Lakhelye, egy néhány évvel ezelőtt épült belvárosi társasház lépcsőháza. Jobb híján csak a lépcsőkorlátnak zárva egy kulcsos biciklizárral. Hiába, az újkori lakóépítményekből már kimaradt a kerékpártárolónak csúfolt műintézmény. (Persze igazuk is van a hozzáértőknek, -- tervező, kivitelező, engedélyező, stb. -- hiszen az ilyen zugokhoz manapság boldog-boldogtalannak is van kulcsa. Na jó, ne legyek gonosz, fogjuk fel úgy, hogy ennek elmaradásával is a hasznos élettér megnövelésére fordított terület kibővítése volt a cél.)